Idén január elsején az Emancipációs nyilatkozat százötvenedik évfordulóját ünnepelték az Egyesült Államokban. Hollywood és személy szerint Steven Spielberg a maga részét a Lincoln című filmmel vette ki a megemlékezésből, melyet január utolsó napján mutatták be Magyarországon. Hosszan lehetne vitatkozni azon, hogy Daniel Day-Lewis játéka ellensúlyozza-e Spielberg giccshez és szájbarágáshoz való vonzódását, ezt azonban már számtalanszor megtették előttünk.
Az Emancipációs Nyilatkozatot a republikánus elnök 1863 elején, az amerikai polgárháború sorsfordító küzdelmei közepette adta ki, mint a háborús helyzetben Legfőbb Parancsnok, így az nem emelkedhetett törvényerőre. Ahogy a filmben maga Lincoln is megjegyzi, éppen ezért szükséges két évvel később, amikor Észak számára már megnyertnek tekinthető a polgárháború, hogy minél előbb alkotmányba foglalják a néger rabszolgákat felszabadító 13. alkotmánymódosítást. A Lincoln a 13. alkotmány-kiegészítés körüli politikai csatákról, szövetségépítésről és béketárgyalásról, meggyőzésről és szavazatvásárlásról szól.
Természetesen Spielberg emlékművet állít az amerikai mítosznak és ezzel nem kívánja újraértékelni, más oldalairól bemutatni az alkotmány-kiegészítés körüli törvényhozásbeli vitákat. Keveset tudhatunk meg az ellenfél, a demokrata politikusok érveiről, akik főként a fajok közötti természetes egyenlőtlenség nyelvén szólalnak meg. A déliek tárgyalódelegációja pedig amellett, hogy zsigeri rasszizmusát sem képes álcázni, a film végén a gazdasági rendszerük összeomlására hivatkozva nem hajlandó tárgyalni a kiegészítés elfogadásáról sem.
A Lincoln-Douglas vitában formálódtak ki azok a nézetek, amelyek Lincolnt elvezették a rabszolgák felszabadításához, bár az akkori pozíciója nem teljesen tisztázott. Érdemes felvillantani a vita néhány olvasatát. A bevett történészi vélemény az, hogy Douglas nem értette meg a vita morális jellegét, főként arra a kijelentésére alapozva, miszerint őt nem érdekli, hogy leszavazzák-e a rabszolgatartást vagy sem. Ezzel szemben például Harry V. Jaffa éppen arra világít rá, hogy Douglas nem amorálisan, hanem az alkotmány eredeti szövegéhez illeszkedve, és az amerikai fehér kultúrához igazodva, a jeffersoniánus-jacksoni közösségi elvek mentén érvelt. Azaz úgy vélte, hogy a döntés azokat a helyi közösségeket illeti meg, melyekről már Tocqueville is elismerően szólt. Ebből a szempontból valóban nem a felszabadítás absztrakt moralitása, hanem a népfelség elve az, amely kiemelt szerepet kap. Valójában itt a demokrácia klasszikus problémájával állunk szemben.
Létezik egy másik álláspont, mely a lincolni érvelés felé hajlik. Michael Sandel a Democracy’s Discontentben a vitáról értekezve arra az álláspontra helyezkedik, hogy az igazi közösségiség nem a részek morális véleményének aggregációját jelenti, hanem (mivel az ügy az egész nemzetet érinti) a morális keretek kibővülnek és a különböző megfontolások is térben és időben egy tágabb perspektívába helyeződnek. A közösség kibővült keretei tehát nem csak a döntésben résztvevők számát növelik, hanem új minőséget is adhatnak. A kérdés tehát az, hogy tekintettel kell-e lennünk történelmi célokra vagy valamilyen küldetésre, rá kell-e kérdeznünk a döntésnél, hogy közösségünk egyáltalán milyen célokra jött létre és ezeket hogyan értelmezhetjük? Lehet-e ilyen célokat egyáltalán értelmezni? Lincoln az utóbbi kérdésre igenlő választ adott.
